Óda bajtársnőimhöz

Újhold van. A csönd a mély fölé feszül.
Nyugaton vörösen áldozik a nap...
S ím lobban a lángja szemünk örömén:
hol dől a vér, s bitók toronylanak,
borong felénk csak átokbús remény.

És látom az Ige kezdőbetűit
az égre véresen vetülni föl,
és vallom kegyetlen emberi sorsunk;  
hogy mindíg gyűlölet volt, amiből
néha szeretet szikrákat csiholtunk.

És meghalunk, mintha színpadon halnánk,
visszahull, visszahull a vér a földre     01            
a sikollyal: “Vicisti, Galileae!”   *
s a keresztsúlyos ég vérünkbe törve
lilán lehull az Isten-arc elé.   **

Isten? A visszhang gúnyos hahotája
lelkem már-már a mélységre tárja...
mégis a fájdalom visszaölel!
Lehullok. Kezetek hűs folyondárja
szorít a szívemen: szeretni kell!...

Vagy szomj s a vágy iszonyra vál’, amíg
egy rossz teremtés beteg verejtékét
szemünk homálya könnyé szűri át;
s az emberszívbe medret váj az éhség,
hogy szétszakadjon Isten és Világ?

Hát nem gyúl többé soha csipkebokor?     02
A lángoszlopból kihűlt hamu marad?     03 
ruhánk ha tépjük, sors ha térdretipor
belétemetni könnyázott arcunkat?
Hát eggyé már csak vizek hordanak?

Nem! Nyirok ha fojt is, új lombot nevel,
míg hit fakad a szépség álmodásán,
mosoly szirommal új imánkká érik,
s leányszemetek tiszta ragyogásán
kúszik az Isten meztelen szívéig!

S én írok nektek dalt, gyönyörűszépet.
Dalom símogató lesz és merész,
hogy rímek lángját arcotok lobogja,
s a verslábait véretek dobogja
lüktetve, forrón, mint az ölelés!

Szomjú föld várja csókunk harmatát,
hogy teljesedjék az örök ígéret:
mosoly derűje mossa le a kínt,
és úgy ölelkezzék a föld s a lélek,
mint fonódó szerelmes ujjaink!

(Gyűjtő, Kisfogház, 1954. nov.)

Fel