Oly szép itt a vidék, és
benne hasonlóbb
ember az Istenhez. Homloka tiszta, szelíd.
Jézust látom, a hűs Gecsemáné kertben elomlót.
Csönd van. Olajfák. S fönt már valahol közelít
Isten, a hajnal rõt poharát ajkához emelni.
Néha felizzik a dal, s rím
lobban a nosztrai nőkre
– ott heverésznek a hűs gesztenye lombja alatt. –
Szépségük pedig úgysem más, mint visszaverődve
Csókok vágya, amely lelkemen égve maradt.
(Márianosztra, 1955.)