Én azt hittem, hogy sívó évek
alján
majd sziromtépő szélvihar söpör
hogy halálárnyas kislány-tested alám,
mint barbár sorsom áldozása dől.
S mert fekély e föld az Ige testén
életünkből majd vérzőn fölfakad,
s rohanva fúló gyermekimám vesztén
új sorsot kér e lobos áradat.
Szólj! Véres éggel sors már
mit takarhat? –
És ím iszamlós partok fölé ajkad
mosolygó íve hídként megfeszül...
Szeretlek. S jövőm úgy kezedbe fárad,
mint csókra nyíló, ízes, forró szádat
tompítja kék borongássá az űr.
(Gyűjtő, Kisfogház, 1954.)