Az országút felén katona
ballag.
Előle egy-egy nő hívja gyermekét.
Az asszonyt nézi. Homlokán a csillag,
arcán lefutó szégyenpírja ég.
Még visszanéz a házra és a
fűzre...
Alatta áll a kisleány, kinek
kis fenekén szoknyája csengettyűzve
egy balga nóta ritmusán libeg.
S hogy kék
üvegbúrával eltakarja
az ég a szép, virágos hegyeket,
sorsából megsejt valamit, és karja
fehér ököllel égre fenyeget.
S így ismerős a gyermeki
lélekben
– óh kinek fáj, tud szeretni csupán...–,
s a kisleány piros mosolya lebben
kendőjével a távozó után.
(Márianosztra, 1955.)