(M. K.-nak)
I.
Majd megölelsz, mert
egybefolyt a vérünk,
s a lázas pír még szemünkön remeg.
De fásult kíntól jajt se sír a lélek,
s mert csókunk csak a könnyeinken érett,
útra lobbansz: fényes a szemed.
Kacér a fény. A fény tükörre
vágyik.
Sziromhullásra terhes ég felel,
ó, nem örülni, lángod szórni vágyod
megkínzott sebről szítni újabb lángot
(mert szenvedni, jaj, szenvedtetni kell...!)
Mert félni fogsz, ha hidegen
és kéken
üveges szemmel kiterül az est;
hogy bársonymeleg, ringó öle helyett
kihűlt csípőjű szobor-árnya mered,
– és elindulsz, hogy könnyed megkeresd.
S ha saját tüzed gyúl,
kínozva, másban,
és könnyre váltod gyűlölt életed,
talán, de majd csak akkor, sírni kezdesz,
s sebemre bújsz – sebem még meleg lesz
belédölelni lázt,
a véremet.
II.
Mi azt hittük, hogy bennünk
zúg az élet,
derűs kék színre szűrve szét egünk,
szemünk fényével csillan ránk a fénye,
s felcsobban néha könnyünk dalra mérve,
sír velünk s kacag, ha nevetünk.
Körülöttünk csak fény és csak
tükör volt.
Szivárvány íven hajolt ránk az ég.
S úgy tetszett mintha rengeteg teremben
és ezer arccal mi lennénk az ember
a mennyre istent s mosolyt szórva szét.
Fagy jött. A tükör megrepedt
és lehullt.
Mosoly szilánkok, tört remény maradt,
bezárult négy fal, jéghideg lehelet,
s a céljavesztett, szürke évek mellett
elidegenült, szennyes áradat.
(Gyűjtő, Kisfogház, 1954.)