Szeme hajnali tó, ha ívó
halak szikrázva felkavarják.
Keze gyengéd, arcom simító
virágos alma ág, de karját
rőt fény ölelte, mint a kígyó,
kettéharapva melle halmát...
...
Az ócska lámpa fényét néztem
a szemében, hogyan ragyog.
S ő könnyes lett a nevetésben,
mikor testét csókoltam ott
ahol, hogy egyszer én is éltem
a föld mégis nyomot hagyott.
...
Sokáig bámultunk a tűzbe,
aztán egyszerre felriadt.
“Hallgatsz. Azt se tudom örülsz-e?”
Elcsuklott. “Csak megszülni hagyd.
Hisz úgysem adnám, mert...
mert – fűzte
szívén a szót – a te fiad.”
A holdfény fönt épp hogy
átolvad
a felhőn; nagyon halk ma,
mint lebbenti mégegyszer holtak
szemén a fátylat, annyira...
mert, persze nem kellett a holdnak
fiam szemén kacagnia.
Pár hetet kellett koplalnunk
át.
Pénzünk nem volt a nősüléshez,
csak, mennyiért egy hóhérmunkát
valami szolid úr elvégez.
S pár mosolyért van-e jogunk hát
a védtelenek életéhez?...
A
Podmaniczky utca sarkán
ilyenkor hideg szél söpör.
November van. Az Alpok alján
szánok kúsznak a hegyre föl,
s hóemberek fején már nyalkán
csurgóra áll a jégvödör....
/* G. A. nagyformátumu verses elbeszélésének nem adott címet, ahogyan nénány alcímet is csak későbbi szerkesztői adtak. Indokoltnak látszik ezt az utólagos, de formális beavatkozást szögletes zárójellel érzékeltetni.