Hegedű szól a rádióból.
Borzongok. Mintha a lágy zenét
a létezés során a kóbor
halált ölelve jelzenék...
Margitnak is, ha teste csókol,
beharmatozza könny szemét.
Margit. Keze pihen a karfán.
Finom ékszer. Kölykeiért
valaha nőstény volt; és karmán
ily ékszerként hordta a vért!
Szerelmem. És hogyha akarnám
nőmül jönne. Dehát
miért?
Hálás volna. Szeret.
Feleségem...
Biztos lenne egy kisgyermekünk.
Kisfiam, szállongó mesében
csöppnyi lelked vajon merre csüng?
Repülj fiam! s tanulj sírni szépen.
Könnyed nélkül hogy emelkedünk?
Tanulj kicsim, tanulj sírni.
Átkos
tájék ez, s öklünk ütne le.
Körmöm néztem. Dehát virághoz
hasonló gyönge kis keze...?
Légy jó fiam. Aludj. S imádkozz,
hogy egyszer ölhess is vele.
Kisfiam. Rózsás kicsi körmök.
Az Úrral majd csak letudod.
A létet kell csak örökölnöd.
Az embernek gyeplő jutott.
Csupán a két szára: a köldök-
zsinór, és bitón a hurok.
S majd valaki egy karéj
holdat,
hogy szebb légy, a körmödre szel. –
Margit haján szikrát csiholtak
az égők. “Most menj, kedves, el.
Aztán holnap szép légy, mert holnap
már a menyasszonyom leszel!”...