Így emlékezem rá, amint fel-
zokog – hajnal a vadgalamb.
S a temető túl, hol úgy ring el
a gyermekarcú est a langy
halál ölén, hogy felcsilingel
tőle fent a lélekharang.
A rácsok közt zúgnak a gépek,
és suhog a polírkorong.
Én verdeső szárnyukra lépek.
Zenéjük lehet vad, s bolond,
de elmossa otthon a képed,
hol őrjöngő agyunk borong.
Szálló rongypelyhek
behavazták;
fehér és hűs itt a robot.
Nem érdekel, ki most a gazdád.
Jól vigyázz! a kerék robog:
nehogy kiszakítva a pásztát,
szétverje kezed s a dobot.
Ki ütött, s hányat? – már nem
emlékszem.
De sápadt tarkókon, a lenyírt
fejek közül még néha két szem
virága ott lelkembe nyílt.
Hetek, hónapok múltak, s még nem
láttam mosolyogni Emilt.
Emil volt a gombüzem-írnok.
Bajtársam volt, s ez épp elég.
Beszéd itt nem ad kezedbe gyilkot.
Barátom lehetsz némán, még
sebünk mérgét sem kell kiszívnod
itt több egy cigaretta-vég.
(Emil elmondja, hogy apjáról nem tudott semmit.1949-ben mikor idehozták, hallotta, hogy a sétaudvar alatt van a siralomházban.)
Az udvar szűk, hol Emil
sétált.
Ott messze fönt a kék azúr...
A felhő palást ott, és széttárt
karokkal – úgy tűnik – az Úr
megszegvén megáldja a fényárt.
“.. Egy morzsa tán ajkunkra hullt!..”
*
...Körre kört, míg
van ki rázzon
lelkünkből, amit örökölt,
ostort fonott az osztozáson...
Csattanj hát szív! – ha elgyötört
csapója vagy a karikáson!
hányd csak a gyűrűt, körre kört...
Körre kört és közben a szájra
az önuralom egy darabja;
kemény mosoly feszül, mint szárra
lovagolt méneken a zabla...
Körre kört!... A halálos zárka
egyikében az édesapja...
Négy éve leste, hogy haladnak
a léptek fönt. Ott lent talán
az útfelére hullott magvak
07
fehér kalásza ért haján,
midőn egy hang egyszer az ablak
felől leszólt hozzá: “apám!”
(Akkor a rabok még vasárnap jártak istentiszteletekre. Emil ilyenkor találkozott az apjával.)
…s
az ének szállt felfelé, fel
a szobrokig, minden vasárnap.
A szentekig, kiket kulcsolt kézzel
aranykapocsként imánkra zártak:
hogy mi is az Úr kézjelével
leszünk göröngyei a sárnak...
A templom padján együtt ültek
az ősz öreg és a fia.
“Olyan volt, mint az üdvözültek
– hallom Emilt –, társaira
úgy nézett, mint kit Isten sürget,
s nincs mitől iszonyodnia.
Derűs volt és erősebb nálam.
Olyankor vigasztalgatott.
’Fiam, nézd, gyönyörűszép nyár van.
Az Isten jó, és meghagyott.
Most születünk meg majd mindnyájan
08
s ki nem élt, nem lehet halott’...”
A templom ma már
raktárhelység,
és Emil isten tudja hol van.
Kik szemünket párásra lehelték,
elfáradtak mind e mosolyban.
Csak nézem a templom keresztjét.
A jel bitó lesz minden korban.
A rend áll a rozzant
gerendákon,
ha csikorog minden ereszték;
feszesebbre húzzák csigákon
az ember megkötözött testét.
Emilt Vácra vitték a nyáron,
s az édesapját kivégezték.
*
Oszlopos, öreg tanyaház
tartozhatott hozzá; a szétszórt
dűlőutak, néhány akác
– erre gondolt. Néha egy fényfolt
ringott rajta, búzakalász.
És sorsunkkal ilyenkor szép volt
barázdás
arca, mint a földek,
ha penge villan, és az élet
kötött kévéi rája dőlnek.
Magyar volt, akiben a lélek
megrogy a súlytól, amit fölvet
homlokán: mosolyt, büszkeséget.
(1950-ben átvette a Gyűjtőt az Á.V.H., és Emil apját 5 év siralomház után kivégezték.)
*