(1954. júl. 18. Vác, polírterem, kb. 22 óra. )
Az ablakok közét a hullám
ingatja zöld falakra szét,
amint a lámpák fénye hull rám.
Emeletes bitón a szél
harangjátékba kezd a hullán,
ha kongva oldalához ér.
Hullámok csobogtak nyugodtan.
“Valahol vihar közelít”...
S még a halálra gondoltam,
ahogy a szív e halk-szelid
melódiával egybe-dobban
“ha lő, ott esem össze” ...
így
csavartam
rongyokba az ablak
vasát, hogy csöndesebb legyek.
A villámok már hangosabbak
voltak, s a Dunából rekedt
dühhel ilyenkor égre csaptak
a lila Pilisi hegyek.
Sok-sok verejték és idő kell,
amíg a fűrész áthalad,
s benedvezett törülköződdel
s egy ruddal a csavart vasat
meghajtod, ameddig csípőd el-
fér közte és sovány hasad.
Aztán felállsz. A rácsok
lomha
keresztje homlokodra dől.
Ha most kilépsz, könnyen a konca
lehetsz. A toronyból az őr
szemét a fény csak erre vonzza
a vaksötét sziget felől.
S hogy mit tesz, meg kell
érezned.
Feszült idegzeted ne várasd.
Motorszivattyú berreg messzebb.
A víz már elérte a várost.
Csönd. Majd hosszú vonatfütty reszket.
“Fénysor kúszik valahová… Most!...”
Kidobtam magam, de a résbe
bennszorult átkozott farom,
s egy percig (mikor vesz már észre?)
lábam úgy járt, mint szélmalom,
de vizet értem, és balkézre,
mint uszodában a falon
beütve
szoktam verseny közben,
buktam a víz alá puhán.
A távolság a drót és köztem
20-30 méter volt csupán.
S én vízalatt leúszom ötven
métert, de itt cipőm s ruhám
olyan
nehéz lett, mint az ólom.
S csak kínlódtam tovább, tovább
kapaszkodva a gyér zsurlókon,
míg a rőt kőcsillagon át
végre elértem – csudamódon –
a lámpaoszlopok sorát.
A pulóverem három ízben
akadt a szögesdrótba, mit
megláthattak; álltam a vízben.
S a végső pillanatban itt,
ég tudja mért, lassan, precízen
oldozgattam ki szálait.
Majd elragadt, és körbe-körbe
csavart az ár, s a szörnyű tánc
fölébe, mint a föld ökölbe
szorult homálya nőtt ki Vác,
s ezer szélrázta villanykörte
csörgött e földre mint a lánc.
– És mégis, mégis most az
őrfény
mily fájó lett, hogy elrohan...
S ott megsejtettem, hogy a Törvény
(sodort, sodort a vad folyam)
átcsap a Tér- és Időgörbén, 09
s a küzdő élet még olyan
bűntől
sohasem menekült meg,
amit a lélek még kivall.
Ahogy örök jelén a kürtnek
megáll a jerikói
fal. *
10
Aztán a fények elmerültek,
és bőgve kitört a vihar.
– – –
– S tetemre
hítt szörnyek levágott
feje sírva harapta szét
mezítelen halott leányok
jeges szeretkező ölét,
amíg legörgő csontpofájok’
kiverte ragyával a jég –
Az óriás vízben volt, hol
vájja
körmét a szél. Le-fel csavart
örvény és ár, majd mint roncs gálya
maradt el egy-egy eltakart
sziget sötét lombkoronája,
de nem látszott sehol a part.
– És nászra kelt
Zeid s a Beste
és magzatán a szép Zeid
“szobor legyél” dalolt, s kinyesve
heréit ő s a léprevitt
kegyetlenekre szórni kezdte
a Hüllő pikkelypénzeit. –
Görcsöt kaptam. S csak
gyúrtam kábán
a kíntól (“hol most, ki merülő
kezem fogná... hol?...
Csak a Sátán
jár a vizen...”),
de a zendülő
hullámok vad melódiáján
még pontosan zihált a tüdő.
– És kése nyílt, és kése
mindnek
hasába szúrt, s a fölmetélt
habzó pofájú tíz szelindek
nyalni a vért, a vért, a vért,
a tíz veszett dög ott keringett
amíg kidőlt beléhez ért. –
A félszigettől visszakerült
ár újra s újra visszahajtott.
Aztán a lassan lecsendesült
zivatar az utolsó kardok
cikázó pengéjébe dűlt,
s én elértem a túlsó partot.
/* A Stádium 1991-es kiadásban:
"lehull" a jerikói fal. A kézirat bejegyzése szerint "megáll" a jerikói
fal. A költő szakaszokon átívelő mondat- és verskomponálása a fenti
változat érvényességét valószínüsíti. A Vác - "bűnös város" - Jerikó
(Jeruzsálem) és a fal - börtönfal asszociációs sorok keserű egybejátszása
is indokolja G. A. szokatlan idősík-váltását.
(A szerkesztő)