[Találkozás Margittal]

Jártam, mint egy sokat kibírt ló,
s nem tudnám elsorolni, hol.
Pénz sem volt, mi egy-egy szipirtyó
agyvelején szikrát csihol.
Hát mentem, mindinkább megingó
hittel a sorsomban, s mikor

a fáradtságtól alig láttam,
valaki rámfeledkező
szemére megtorpant a lábam.
Egy kis, budai étkező
utcai részén, egymagában
ült, s evett egy fekete nő.

Úgy ült, eltartva pirosított
kisujja körmét messzire;
virág – gondoltam, oly szelíd ott.
Csak szép, mert nincs mit tennie...
És ekkor volt, hogy megszólított
Margit: “Te hogy kerülsz ide?”

Tudom. A józan ész. S hogy kár volt
akár egy percet veszteni.
El! El! – s csak néztem, hogy fák ráhullt
árnyát szirmokká tépdesi
arcomba szórva a szél, s kábult
fejjel csak intettem neki.

Riadt volt, s én láttam, hogy sejti:
közénk nőtt már a börtönöm.
Megfogtam, de éreztem: semmi,
e lányhoz már semmi közöm.
Azt mégse tudtam elviselni,
hogy át ne süsse bőrömön

valója bélyegét: a húsát...
ott összeértek arcaink.
Szemén megtört a szomorúság,
s hozzámsimult egy percre, mint
virágkehely, ha odahúzzák,
s szelíden, újra visszaring.

Vártam, hogy kérdőre mikor von.
Nem sejtené ruhám alatt
talán szökött fegyenc mivoltom?
Majd nadrágomon megakadt
szeme a csúnya barna folton,
és láttam, ajkába harap.

“Várj itt. Magdának szólok.” S eltűnt,
de tíz forintját nálam hagyta.
S én felkacagtam, akár Peer Gynt,
a más asszonyát elragadva...
Egy óra múlva hárman ültünk
a presszóban ő, én és Magda.

                    *

(Beszélgettünk. Inkább csak Magda és én. Margit nagyon sápadt és csendes volt. Amikor engem annak idején elfogtak, hozzám vendégek gyűltek kb. 14-en. Csak anyám és a két lány tudta, hogy én hol lehetek.)

Nem látszott meg, hogy elszorulna
a szíve. Erőt vett magán.
Vigyázott mindig a borukra,
hogy ki ne fogyjon valahány.
Csak néha tűnt el –  mondta Magda –,
s a konyhaszéken sírt anyám.

“És ti?”  “Amikor elvitt a kat.pol.
még nem tudtuk mily szörnyű. Nézd.
Ott állt az a sok palack bor,
és hogy ne keltsünk feltűnést...”
“Hát ittatok.” “Igen.” Én akkor
kaphattam az első ütést.

....S a Bálint-fiuk anyja nyáron,
akit csak megállíthatott,
a gombját fogdosta, vagy vállon-
ragadta, és csak kacagott:
“Képzelje el, uram, hogy három
fiam volt, és most mind halott!”...

(A Bálint fiuk barátaim voltak. Három testvér. Egyiküket a határon lőtték agyon,a középsőt felakasztották, miközben otthon váratlanul meghalt a legfiatalabb is.)

Ki  Dénes?  Margit udvarlója.
Ezért lettem hát idegen.
Sok víz lefolyt. S ugyan ki rója  
fel bűnéül? A vizeken
csak mi lebegtünk, mint a bója     17
megláncolva és vesztegen.

                    *

(Megbeszéltük, hogy Dénesnél bújok el 24 órára. Elváltunk. Estig Pest különböző helyein csavarogtam, keresve kevésbé veszélyes lehetőséget. Nem volt. Este 9-kor találkoztam Dénessel és Margittal. Mikor feléjük közeledtem, Dénes feltűnően az órájára nézett. Kettő percet késtem. Margit sápadtan, keskeny szájszéllel előbb Dénesre, majd rám mutatott, és egyetlen hang nélkül, mielőtt hozzájuk értem volna, megfordult és eltűnt a tömegben. Utoljára láttam. Dénes udvarias volt. “Mindenről értesültem” – mondta. “Nálam hetekig biztonságban lehetsz.”Altatót is hozott, mert el tudja képzelni milyen idegállapotban lehetek. Aladár utcai albérleti lakásában hagyott magamra, mondván, hogy az árvízzel kapcsolatos szolgálatba megy.)

Hazudnak. Persze nála alszik.
Gondolják – s igazuk van: fájhat.
Azért talán ma megvonaglik;
ideges, hazudja majd, fáradt.
– S odaadja magát. Mert Margit
engedelmes, puha kis állat.

Az asztalon könyv van. Címéül
Büntetőtörvénykönyv áll, s amely
Dénesé. Ő ügyésznek készül.
Ha megürül – mondta – a hely.
Fekszem, s lapozgatom. Végül
elalszom, mélyen mint a tej.

                    *

 (Másnap későn ébredtem. Reggelizni az egyik Közért-be mentem. Később lesétáltam a Dunához. Visszafelé rosszul lettem. Le kellett ülnöm a fűbe. A szívem nem bírta már. Délután kiültem a ház bejáratától nem messze az egyik játszótéri padra, hogy megfigyeljem Dénes kivel érkezik, vagy követi-e valaki. Este 7 órára ígérte, hogy hazajön.)

Az út a térnél kettéválik.
Kisgyermekek fogócskát játszva.
Fölöttünk rózsás arcocskáik
legyezgeti néhány akácfa.
Furcsa. De úgy tűnt, hogy halálig
valami honvágyam lesz Vácra.

Hol leborul vérző halomba
az emberszív, s fölé kezünk
imára font, remegő lombja
virágot hajt, hol szenvedünk,
szomjú
lelkünk a fájdalomra
lebeg, s reá emlékezünk.

S a fény elé lehulltak sorba
a szomorúfűzek, amik
mintha sírva törülték volna  
lebontott tiszta ágaik
aranyhajába, mint Magdolna     18
az Úr mezítlen lábait.

                    *

(Dénes 8 felé érkezett egy ballonos férfivel. Beszélgetve jöttek az ut­cán és befordultak a kapun. Utánuk mentem, hogy megnézzem együtt mennek-e fel a lépcsőn Labanc lakására, vagy elválnak a lépcsőház­ban. Lehetett a ház lakója is. A lépcsőházban először nem láttam ő-ket. A hátam mögött szólalt meg Dénes, akit eltakart beléptemkor a kinyíló kapuszárny. “Szervusz. Nálad van a kulcs?” Fölindultunk a lépcsőn. A férfi gyorsan elköszönve Labanctól kiment a kapun. A lépcsőforduló után mellenragadtam. “Ki az a fickó?” Labanc ne­kiesett a korlátnak. “Rendőrség... rendőrség...” – Irtózatosan reszke­tett. “Elárultatok?” “Megverték őket. Különösen Margitot.” “Ő mondta meg?” “Nem, azt hiszem Magda.” A hazudozástól kicsit magához jött. “Merre lehet menekülni? Háztető?” “Semerre.” Látta, hogy körülfogták az egész kerületet. “Jössz velem beszélgetve, és nem nézel se jobbra, se balra.” Könyörgött, hogy  ne tegyem őt, őket tönkre. Adjam meg magam. De engedelmesen jött mellettem. A tér már tele volt ténfergő, sakkozó, újságot olvasó alakokkal. Kettő kivált, és mögénk lépett. “Akkor most felmegyünk Pistáékhoz, és lehozzuk a cuccot” – mondtam hangosan. Úgy látszott: sikerült. A két férfi követni kezdett. Egy benyíló mellékutcában mentünk fölfelé. Egérutat kaptam, de a szívem alig bírta a lépcsőt. Mögöttünkkopogtak a léptek.)

Bevert szögeknek koppanása
Szívem, lakatra zárt az Isten.
A hegy megnyílt, hogy oldalára  
az Úr szörnyű sebére intsen.
Az embernek voltam Tamása     19
a nyitott sírt csak én őriztem.

Még pár lépés. Mellettem Dénes
ijedt, suttogásig halkított
hangja könyörög. Hiszen én is
szerettem egykor Margitot...
Igen. Szerettem... És most véres
életemmel kaput nyitok.

Mint parasztlegény, ha felszakítja
mellén az inget “Ide szúrj hát!”
Szerettelek, Margit. És ha kínja
lehetne csóknak, odanyúlnák...     *
Szomorú szájad aranyíja –
hadd feszítse sorsom a húrját!

Ha test volna csak, megmaradnék.
Mi lehet szép, ami örök?
Az Istenből bennem ha van még,
megcsúfolt az, s leköpdösött.
Így épült Margit hajlék
a Szépségnek a csípőd fölött.

Kik Isten álmát elvetélik
 –
ó, annyi a fény, a virág! –  
Követ ugyan rám ki vethet itt
a sarokvas alatt, ki hát,     20
aki kényszeríthet, hogy végig-
játsszam e csúf komédiát...?

Az győzhet csak az utolsó hajrán,  
aki a sorsánál nagyobb.
Ki ő nekem? Attila kardján      21
tán az a vérfoltot hagyott  
szelid üsző...: de Isten balján
mit ér, ha géniusz vagyok?...     22

Mit ér, Uram, hogy lángja voltál.
Nyújtom üszkét: az életet.
Sebem tüzednek volt az oltár,
s mely másod volt, a gyermeket
föláldoztam, és ellángolt már,
kormával írom csak Neved...

Mit ér, Uram, hogy lángja voltál.
Nyújtom üszkét: az életet.
Sebem körül az ember szolgál,
s ha félni kezd, a tűzre vet.
De arca hol? Szomjára hol vár
a lélek ott, hogy észrevedd?...

                    *

De eszembe villant a börtön
tíz éve még, mi hátra van.
Kétoldalt kivágott az öklöm,
s úgy vetettem hátra magam,
hogy mindkettő lehullt a földre,
hol birkózni kezdtünk hangtalan.

Vékony csíkban a vére csorgott
mindkettőnek, de lábamat
úgy marták, mint két veszett buldog.
Az ingem már egy rongycafat.
Végül a jobbkezemre hurkot
dobtak, s a bal volt csak szabad.

Labancot láttam még hogy gyáván  
remegve a falhoz lapul.
“Ugorj hát! – szólt a Sátán –,      23
estedben megtart majd az Úr!”
És ő ugrott, és zuhanásán
nem tartotta meg őt az Úr.

S ütöttem, már nem tudom hányat
de végre lebírt a fölény,
s tökmagot köpdösve ványadt
suhancok tolongtak fölém,
nézve a Törvényt, hogyan támad
a detektív revolverén.

                    *

/* Kézirat szerinti szöveghűséggel, kísérő írásjelek elhelyezésével.    (A szerkesztő)

A lap tetejére