Szeme hajnali tó, ha ívó
halak szikrázva felkavarják.
Keze lágy, arcom simító
virágos alma-ág, de karját
rőt fény ölelte, mint a kígyó
kettéharapva melle halmát...
Szerelme? Már csak búja kell.
Kehellyé benne szomjú szája.
Az emlék még arcára lel,
zúzos szívemen csak a pára.
A haldoklók sóhaja fel-
csap a lélekharang falára.
24
Karján gyermekem sosem volt
íly
sápadt fényű és könnyre éhes.
Kezéből rámfeszül a Hold-íj,
s az alkonyattal összevérez...
Ősz van. Hull a lomb. És hasonlít
a fájdalmuk Margit szeméhez.
* * *
(M.Nosztra fegyelmi)