Szeretlek,
mert sikoltnom kell, és visszhangra vágyom;
mert sápadt hangom mosolygássá
aranylik széjjel szádon.
Szeretlek,
mert káromlásos, sajgó istenhitem
hajnallá szépül, szivárványa
törik meg könnyeiden.
Szeretlek,
mert pogány gúnyom tiport minden csodán,
s te szád égő kelyhével nyújtod
legfájóbb úrvacsorám.
Szeretlek,
mert szemed kékjét szívemig ölelted,
mert feloldoztál, s elképzeltem
a lelkem és a lelked...
Szeretlek,
mert ember vagyok, fázékony, bús, gyáva,
mert betakarsz, s mert emlékeztetsz
egy szelíd elmúlásra.
(Gyűjtő, Kisfogház, 1954. júl.)