Mindegy, hogy honnan kavarodott
belénk;
hogy menny hozta-e, vagy pokoli láng;
hogy könnyharmattal a szíveinken ért,
s kelyhének szelíd illata imánk;
vagy öled bíborán fakadt szememre
szirmokkal hulló, kárhozott virág,
a felszálló hajnali köd dereng-e,
vagy vulkán festi az ég borulatát:
vérem rohan, lüktetve szét az égen,
új hullámzással bíbor a világ,
lenni! – ragyogva szemed szerelmében,
nem fontos semmi, csak szomjazni rád,
s a gyűlöletből mosva, hófehéren
álmodni, vágyni fel, mint szűz imák!
(Gyűjtő, Kisfogház, 1954. aug.)