(A beteg kedveshez)
Most húnyd
le, Kedves, fénymosott szemed,
pilládon bontva színörvényeket,
így ismerősnek tűnik énekem;
terólad szól, cikázó fényeken.
De csitt!
figyeld a versem dallamát:
tó csobogása.
S mintha hallanád...
Fölöttünk nyárfák. Szél babrál puhán
a kék uszályú, árnyas lombruhán.
A nyugvó nap kifésült, dús haját
ezernyi rezgő gally kócolja rád,
s zsongítva lelked körül rajzanak
csókokbafúlt, becéző, halk szavak...
Tilalmas szóval súgod még: “eressz!”
de szádnak lassan asszony íze lesz,
s oly hátrariadt félszeg nyelvedet
lazán s forrón csókomnak engeded.
Ruhád majd
lassan nászra oldozod,
s öledre kúsznak bíbor csóknyomok,
s a föld, mert szűzi véred áldozod,
kigyúlt, pogány oltárrá változott
felizzó, rőt parázzsá festve meg
ringó öledre kulcsolt testemet.
S az alkony bársony imaszőnyegén
hegyekre lép az árny, és könnyedért
égig emelve csókunk vérszínét,
megoldva s áldva szórja, hinti szét.
Az éj a fák
közül göngyölve szét
fölénk borítja hűvös köpenyét,
de mintha lopva sarkát tartaná,
mosolyra nyílik szád, amint alá
egy felhőrongyba így bebújt a Hold,
s hogy piros arccal víz fölé hajolt,
– huncut mosolyú, gatyás kisgyerek –
felénk kis fénykacsákat szöktetett!
A dal most halkul, kék homályba vész.
De bús visszhanggal egyre visszanéz,
hol tó tükrén az est a barna fák
árnyékölében úgy karolja át
derengő tested szelíd aranyát
mint álmom fonja rád az éjszakát.
(Gyűjtő, Kisfogház, 1954.okt.)