Alkony

(A beteg kedveshez)

Most húnyd le, Kedves, fénymosott szemed,
pilládon bontva színörvényeket,
így ismerősnek tűnik énekem;
terólad szól, cikázó fényeken.
           De csitt! figyeld a versem dallamát:
tó csobogása.
                           S mintha hallanád...
Fölöttünk nyárfák. Szél babrál puhán
a kék uszályú, árnyas lombruhán.
A nyugvó nap kifésült, dús haját
ezernyi rezgő gally kócolja rád,
s zsongítva lelked körül rajzanak
csókokbafúlt, becéző, halk szavak...
Tilalmas szóval súgod még: “eressz!”
de szádnak lassan asszony íze lesz,
s oly hátrariadt félszeg nyelvedet
lazán s forrón csókomnak engeded.

     Ruhád majd lassan nászra oldozod,
     s öledre kúsznak bíbor csóknyomok,
     s a föld, mert szűzi véred áldozod,
     kigyúlt, pogány oltárrá változott
     felizzó, rőt parázzsá festve meg
     ringó öledre kulcsolt testemet.

S az alkony bársony imaszőnyegén
hegyekre lép az árny, és könnyedért
égig emelve csókunk vérszínét,
megoldva s áldva szórja, hinti szét.

     Az éj a fák közül göngyölve szét
     fölénk borítja hűvös köpenyét,
     de mintha lopva sarkát tartaná,
     mosolyra nyílik szád, amint alá
     egy felhőrongyba így bebújt a Hold,
     s hogy piros arccal víz fölé hajolt,
     – huncut mosolyú, gatyás kisgyerek –
     felénk kis fénykacsákat szöktetett!

A dal most halkul, kék homályba vész.
De bús visszhanggal egyre visszanéz,
hol tó tükrén az est a barna fák
árnyékölében úgy karolja át
derengő tested szelíd aranyát
mint álmom fonja rád az éjszakát.

(Gyűjtő, Kisfogház, 1954.okt.)