Varázsdob

Borongva zsong a szél,
oly lomha lombja kél
a tájnak,
gomolygón fény kering,
mint omló éveink,
ha fájnak.

Bíborló napkorong
kibomlott hantra bont
palástot,
ha szád ízéről zeng
halált idéző szent
varázsdob.

Lidércszín fellegek
kísértik lelkemet,
ha dalt szór,
szellőkavarta fák
sejlő avarszagán
hajadról...

Borongva zsong a szél,
oly lomha lombja kél
a tájnak,
gomolygón fény kering,
mint omló éveink,
ha fájnak.

A sár ma fölreped
a lárva könnylepett
torára!
(Csak sápadt köd lebeg,
halálba tört szemek
homálya...)

Szirmok szerelme szül,
s gyilkos fegyelme gyűr
mocsarán...
Ezernyi dal fakad,
s nem esdik ajkadat
soha rám!

Dobom kong, mint harang,
komor domb int alant,
s aládrogy
kavargó lángköröd:
a Nap-csóvált örök
zsarátnok.

Borongva zsong a szél,
oly lomha lombja kél
a tájnak,
gomolygón fény kering,
mint omló éveink,
ha fájnak.

Sikoltsz, hol mezsgye tér
s nyirok nyúl testedért,
s a szenny lep,
hogy oldja víz kezét
sodorva ízre szét
az EGYNEK!

S ha gyatra lét kísért,
s agyadba tép: miért?
– ki hall már?!
Szeretsz?... – de fölpereg...
(Egekre görnyedett
vihar jár!)

... s halomba omlanak
a lomb, a holt, a Nap
s világok,
jaj, dúl s teremt megint
– s majd új tetemre hint
virágot...

Borongva zsong a szél,
oly lomha lombja kél
a tájnak,
gomolygón fény kering,
mint omló éveink
ha fájnak.

(1954. október)