A tavaszról írok, Éva.
A tavasz. Neked tán egyszerű.
De itt mélyebb, lázadóbb a derű.
Lázadóbb, mint a szél, mely néha
be-be csap ide, mint a héja.
Pedig máskor illatos és szelíd.
Fiatal leány, ki egy korsó hűs itallal
a forrás felől közelít.
Tele álmainkkal. Tele dallal.
Nyakunk köré hulló puha karral...
Örömnek, csóknak, Éva, más az íze itt.
Élmény. Megrázóbb, mint az álom.
Kicsit úrrá leszel a halálon.
A halál?
Itt szürke, mint mi vagyunk, Éva.
Körbe-körbe jár,
naponta, mint a séta
hátratett kézzel s lehajtott fejjel az udvaron.
Oly fáradt, s oly elcsigázva tapos össze az Idő,
mint igába vont nyomtató barom.
Itt
szemben van a temető;
s ahogy nézem –, s írom neked ezt a verset, –
mindig más.
Hegedő
és újra összevert seb.
Szeretném,
hogy így láss.
De belül én
széttörök minden törvényt.
Mert így lesz
minden egység.
Ha felszakad
és beheged a forma.
Csillagfény pereg szét,
s a dal szép, mintha máris haldokolna.
Lekopott őshegység,
felhőkoszorús havasok orma,
hajnalra a fenség
lavina-zúzott véres sziklaborda,
belül én széttörök minden törvényt
Pár napja történt.
Itt szemben van a temető.
Egy részletét most jól belátom,
ahogy ülök itt fenn a szalmazsákon.
Mellettem Gyurka fekszik, a barátom;
itt szoktunk nézelődni, ő meg én,
a vaságy harmadik emeletén.
(Tudod, sokan vagyunk, nagyon sokan,
és ágyak, sorsok, lelkek, mindegy, hogy hogyan,
meg kell – és megméretnek így egymásra hányva.)
Az ágy, a Gyurka ágya,
fölér az ablakig.
Ez itt a szélső zárka
s bár ő nem itt lakik,
hozzám űzte a lárma.
Csönd van. Nyugodtan alhatik.
Gyurka beteg.
Homloküreg gyulladása van.
Ő fekszik, én meg
fogtam magam,
felmásztam ide hozzá;
ülök, nézem az utca hosszát,
s a lábamat lelógatom.
Kinéznünk, persze
nem szabad.
De azért gondolhatod,
ha akad egy röpke pillanat,
mi is – fegyencek, rabok –,
mi is odatartjuk ám a fénynek
meg ennek a kis szélnek
homlokunk.
Ó, itt minden jó: reménynek.
nektek ezerszer megúnt.
Itt nálunk...
De várj, elmondom neked.
Kong a harang.
És soha be nem reked.
S hogy egyre közelebb kong: ez a rang.
Mindennap temetnek.
A sornak vége soha nincsen.
Valahol mindig meghal az ember,
s valahol mindig születik az Isten:
két végén a gyászmenetnek
Az Isten.
S eszembe jut, hogy el kell mennem.
Hogy hív.
A temető most innen,
titokbús hieroglíf.
27
Rajta; amivel az élők szólnak:
a halál.
(Az ember pár szobornak
háttal, párnak arccal áll.)
De fölül és alul:
amire az ittas halál kijózanul,
mind, amit részegen kimondott:
bokrok, virágok, friss, puha lombok,
egyszóval az egész tavasz ott
ezt a nagy, sárga papírlapot
úgy rajzolgatja, firkálja teles-teli,
mint egy szerelmes leányka
kicsi, barna és szelíd,
róhatja fel együgyű, csacska szíveit
régi királysírok romja között a márványra.
Bájos, ostobácska irka-firka.
A halál a tavaszt mindig kibírta...
Gyurkával
összedugjuk a fejünk.
Az ő sápadt, kisfiús arcát,
meg az én
rövidrenyírt, fegyenc-fejem,
s nézzük a víg, májusi hajszát,
hogy int a szél, a szertelen
gyászfátyolon és színes selymeken.
Emberek járva-kelve
tapadnak színesen a
pergamenre,
mint a bélyeg.
A fal, mintha lap szegélye lenne...
csak így a
margóra vetve
drága az élet.
Az életünk? Ne úgy képzeld.
Nem olyan szörnyű. Ne úgy.
A szenvedésből is csak a középszert
juttatja el hozzánk az Út...
S hát nézzük, nézzük én és Gyurka,
halkszavúan és reménykedőn
a fényt, a fákat, egy fiúcska
derűjét egy szőke nőn...
“Egyszer majd közel a házatokhoz
kimegyünk a szigetcsúcsra...”
Sárga, meleg homok van ott.
A nagy ég-tenger kék hullámokat hordoz,
s fehér tajtékot vet a vörös sziklasorhoz,
a Dunán karcsú, barna csónakok,
és szemben, alkonyattól aranyfoltos
ablakjaival Visegrád ragyog.
S a jövő? – Ne búsulj, kölyök!
Fénylik majd minden perc, és úgy pereg,
mint Éva játszó ujjai között
a kristályos, forró homokszemek.
Beszélgettünk.
Gyurka feküdt, míg én
egy leányt néztem az utca végén.
Fiatal volt, és karcsú,
testét úgy öltöztették a fények,
mint késő csókot a korai búcsú.
És elképzeltem róla a szépet,
ahogy még átéli bennem az álom.
(Havasi virágok kelyhén alkonyi pír...)
Gyurka feküdt sápadtan az ágyon.
Túl a temető. Kockás papír;
ahogy most látszik át a rácson.
“Éva jön ott – suttogta Gyurka –,
valaki szólt, vagy valami erre húzta...”
Én néztem, vigyáztam a börtönt és őket;
lapos szívfejével az utca,
hogy kínálja az egymást szeretőket.
Az utcán te jöttél egymagad.
S mit írjak neked, kis ismeretlen Éva, mit?
Hisz minden szó kopott, és amit
kimondhatunk, örökre elszakad.
Fáradt az én melegem, Éva, de ma itt
szeretni tanulnak bennem a szavak;
ami lázba hoz és elandalít:
a tavasz első lírája vagy,
s hajad, minden, öled, combjaid:
a dallamos, lágy és kerek forma...
A tavasz eldalolt, elküldött volna.
De az égbolt
ablakunkba gyűrött, kék boríték volt,
s tekinteted, rákötött selyem szalag;
kislányos, tiszta és feltépetlen maradt.
De egyszerre a
szél
elért,
lecsapott
reád!
s ruhád
könnyű vászna
megmintázta
alakod.
A fény – olvadt
forró viasz –,
köréd ömölt és megmeredt,
s egy pillanatra a tavasz
szebb lett, kicsi Éva, veled;
olyan voltál ott: titkos, szép és égő,
mint összeölelt lelkünk gyűrűjén az ékkő.
Mit zárhat még
egy darab ég?
Sorsunk? Sorsunk örök üzenet.
Két könnycsepp ráhullt. Ráhullt a szemed.
Az égen most rácsok feszülnek, szalagok,
mint lelken a soha meg nem írhatott
verssorok.
De arcunk eljegyezted, Éva. A bélyeg,
mely a verőfényből homlokunkra égett,
ott lobog,
ahogy elmenőben rásütötte zárnak
kis, ránkcsapodó, piros pecsétje szádnak:
a mosolyod.
*
(Gyűjtőfogház, 1956. jún.)