Szerelmek éjjelét magamba járom.
Csak fönt a Hold kísér a fák között
s a bársony ég, amint a holdsugáron
sötét szemed színébe öltözött.
Az arcodat már álmomban se látom;
a messzeség homálya elfedett,
de érezlek, ha szél borong a fákon,
s az éjtől visszakérem lelkedet.
“Szerelmet – Hold! – találsz-e még
szemében?
Ölén kigyúlsz-e, bársony éjszaka?...”
A sápadt hold tagadva int az égen,
s hajamba dért vegyít az éj fagya.
Emlékszem, egyszer így borult a tájra
a tél. Kristály pelyhekben hó esett,
s mint hűvös csók rogyott hajadra, szádra,
eléd borulva, óva léptedet.
Te szánkóztál, arcod kigyúlt a
szélben.
S én állva házatoknak udvarán
– bátortalan legényke – félve kértem:
“Engedj suhanni véled kisleány!”
Majd nyár lett, és szamóca ért a
lejtőn.
Kirándultunk. S titokba' lestelek,
amint a bíbor esti fény megejtőn
ruhácskádból kilopja testedet.
Úgy vágyom rád, mint akkor, ott az
erdőn.
Kacagva bújtál. Én kerestelek...
s mert nyár volt, és szamóca ért a lejtőn,
enyém lettél, hogy lassan este lett.
Szerelmek éjjelét magamba járom.
Csak fönt a Hold kísér a fák között
s a bársony ég, amint a holdsugáron
sötét szemed színébe öltözött.
Az arcodat már álmomban se látom,
a messzeség homálya elfedett,
de érezlek, ha szél borong a fákon,
s az éjtől visszakérem lelkedet!
(Vác, 1955. jan.)