(Bácskai Ottó szerzetesnek)
Nyirkos, borongós, fázós téli reggel,
az út frissen hullott hótól latyakos.
Lábunk a lejtő hajtja.
Messzeségre váró, kitágult szemekkel
sietünk le a partra,
darócba bújtatott, sok ványadt kubikos.
A víz
alig
mozdítva ajkait cseveg,
s az alvó két uszály
zajunkra kényszeredetten ébredez.
Szomjas szemem
egymást vidáman kergető, két fehér sirály
a lomha víz felett suhanva, sebesen
a túlsó partra száll.
De túl a köd:
a szürkébe öltözött őrség elém mered.
Hiába röpködök –
tenyérnyi rést is hasztalan keres
tekintetem. Csupán
egy keskeny csík,
hol kalandozhatik a ballagó Dunán.
Egy komp... egy karcsú
zátony...
Lent délebbre a kikötőt is látom.
De fönt inkább csak sejtem
az összebújó bokrokat.
Homályos sziluettben a víz tükrén ott ringanak,
hol a nagy folyó ezüstje
s a fojtogató szürke, lapos horizont
egymás karjába dűlve
a fellegekkel játszó napkorong
pírt osztogató csókjaira várnak.
Szerelmesen a víz
kis jégtáblákba írt
üzeneteket hoz... üzeneteket
visz...
E fulladozó tájék,
mintha sápadt lelkemnek mélyén járnék.
Mit takarnak a sűrű pára-fátylak?...
(Vác, 1954.)