Fölértem a partra, mikor
gyanakodva
lebuktam; a gát tetején
fény gyúlt, s tekeregve akárcsak a kobra
a fűbe simultam. A fény
felém közelítve megállt, s alakomra
terült. – Egyedül lehet. – Én
fölálltam.
Az őr felemelve kezét szólt:
“Ki az? Maga mit keres itt?!”
A mart, hol az út vezetett, szakadék volt.
11
– Őrház ide messze esik…
S átéri-e lelkem az emberit, égbolt
a rossztól a kénytelenig...? –
“Vácról szöktem az éjszaka”...
– lentről
a szürke folyam kavarog... –
Álltunk szótalan én meg a rendőr:
egymásra fogott magyarok,
s én néztem az álla-hegyét – belelendül
a váll – , hova majd lecsapok.
“Itt térjen a főd fele”
mondta lefödve
a lángot. Az ökle kinyúlt.
S én néztem a hála szemével e rögre.
Hazánk csak a könnyteli múlt.
De vallja hazának az ember örökre,
hol két ököl összesimult!
(A hős nem sír és nem
érzelgő,
mondhatod sárszagú morál.
Szíve helyén, ne hidd, hogy “mert ő
a férfi” holmi bádog áll.
S hol én sírtam, sírt ott az erdő,
szállt, szállt, ezer kis fénybogár.)