... Lopva
néztem egy világos
szobát. A zöld falon kopott
kereszt függött, s a tűz egy álmos
asszony ölén hunyászkodott.
Már nem bírtam tovább. A vízben
elcsigázott a vad iram.
Ruhám se volt, és fáztam is. “Benn
tűz dorombol a karjaiban”...
s beléptem, szólva:”adjon
isten”,
s ő felelt:”adj isten fiam.”
S már állt is fel. (Madame
Curieig
12
egy asszony bárki, enni ad.)
S én megkérdeztem, mért ül így itt,
hisz nemsokára ránkvirrad.
A gépkocsikra vár. Ürítik
a falvakat az ár miatt.
Elmondtam neki az egészet.
Előbb nem tudta, higgyen-e.
“Monostorban – szólt, s körülnézett
gyanakváshoz szokott szeme –
parasztok laknak.” – Itt merészebb
lett. – “A nép ott elrejtene.”
*
Messze feltűnt Szigetmonostor.
Megálltam. A látvány egy kicsit
szíven csapott, mert mint az ostor
kígyóztak rám a gépkocsik.
Családok vitték bútorostól
kis motyójuk a kompokig.
*
A gáton volt, hogy a két őrszem
felém kiáltott: “Állj, ki az!?”
S én karjuk fölött – feldühödten
és káromkodva, szent igaz –
vetődtem át, mint szemtükörben
egy riadt fecske átnyilaz.
...
“Rendőrség! hej! rocsót!
reflektort!”
– üvöltöztek, mint dervisek.
13
A víz irtózatos hideg volt.
“Elfognak”... S bárha nem hiszed,
mérlegen inghat egy meleg korty,
s egy hátralévő évtized.
Körül a liget tavat képez
az ármezőn, és így alig
s csak úgy látszanak ki a széles
vadalmafák, mint kis csalit.
Ha elérek az erdőszélhez,
elrejtenének lombjaik.
Küzdöttem, de már minden mindegy.
Krisztus száján a végső korty.
A távolság a fákig mintegy
60-70 méterre volt.
S még ráadásul kibújt, mint egy
lecsüngő szajhamell a Hold.
(Szép verset
hallsz, min meghatódnál,
de látsz egy fürdő vén lotyót;
a ronda mell hasára lóg már,
s tudod, hogy arra hullt a csók.)
S már dörögtek a fordulóknál
az engem üldöző rocsók. 14
Még 40, 30, egyre küzdök.
És lát és bőg a csorda... Bár
a tó szép volt, mint ezüst tükrök,
de fölötte, mint a halál
kifent borotvakése függött
a fényszóró, ahogy kaszál.
S elértek, mikor lábamba
úgy tetszett a kígyó harap.
Tudtam: vadalmaág vagy inda,
és eltűnve a víz alatt
úgy mosolyogtam rájuk, mint a
tiltott fán az az egy falat.
15
A lombozat, hol összeível
a falka még soká csahol.
De fényszóró már nem vetít el
a csöndes éjszakába, hol
kacagva, mint Till Eulenspiegel,
16
a folyón úsztam valahol.
*
... A
túloldalt már vártak lesben,
de jókor látva, hogy fölém
egy csikkparázs véres keresztem
feszíti fegyverük csövén;
ugrottam, másztam, míg leestem
és eltűntem egy fal tövén.
*
(Két kerékpáros rendőr elől menekülve
egy házba jutottam,
de a jelentkező férfi gyanús volt és rosszindulatú, csak
fenyegetésre ígérte meg, hogy hallgatni fog rólam. Tovább
menve egy másik kertes ház ablakán zörögtem. Egy férfi
jött ki, és szólította csendre az ajtóhoz láncolt kutyát.)
Kijött, s elém állt a küszöbre.
Bent ijedt gyermekhang gagyog.
Én hallottam jól, esküszöm, de
az eszem akkor kihagyott,
s benyomtam őt, nem is köszönve,
csak elmondva, hogy ki vagyok.
Kis asszony jött ki hálóingben.
Megrázkódtam. Valami ős
rokonság, hogy szíveinkben
a mások félelme időz...
A férj halk volt, csendes. Tekintsem
a feleségét. Viselős.
“Jó. – Szóltam, s tán nem is
hazudtam:
mint aki mindenről leköszönt. –
Jó. Adjanak fel. Igazuk van.”
Gyűlöltem bennük a közönyt.
De fájt, és mint a kín Vazulban,
átfont és megolvadt a csönd.
A konyhába vezetnek végül.
A reszketés már nem kínoz oly
nagyon. A nő a tűz elé ül.
Beszélek, s nézem. Lányos orr.
Homloka felhős. Majd lekékül
szeméből az első mosoly.
Hajnalodik. Ruhám még szárad
kiöblítve a tűz előtt.
Eszem. A férj ócska ruhát ad.
Vezetnek. Széna... S még a rőt
homályon át elérik fáradt szemeim
a padlástetőt.
(Pestre jutok 20-án reggel. Farkasréten
észrevesznek,
körülkerítenek. Hosszas bujdosás után sikerül Budaőrsnél
a gyűrűből kitörnöm. Van pár forintom, ebből végigutazom
Pestet, Budát, de minden számbavett lehetőségem
csődöt
mond. Sehol nem találok senkit. Közvetlen ismerősökhöz
nem mehetek. Házmesternőknél nyomozok már egy-két
volt barátom után.)